ÖkiLand 2015

Május, tehát ÖkiLand. ÖkiLand, tehát Bodajk. Idén is, négy napig. Se térerő, se telefon, csak a közös cél, a vállalkozás, a közös móka. Hogy milyen volt? Elmesélni nehéz. Ezt megélni, ezt érezni kell. ÖkiLand egy sajátos világ. De nem hagyunk élmény nélkül, kedves Olvasó. Pillants bele ebbe a furcsa országba, annak hangulatába, humorába, és jövőre gyere velünk! Mert, lehet, hogy magunkkal viszünk…

A gyülekezés a Déli Pályaudvaron kezdődött tíz óra körül, és legalább egy órát vártunk, mire felszálltunk a vonatra. A vonaton ülve már éreztük a szabadságot, így nem vettük figyelembe, hogy az utasok megőrülnek tőlünk, a tanároknak meg leég az összes (vastag)bőr az arcukról szégyenükben… Végül úgy tettek, mintha nem is velünk lennének, és méltatlankodva néztek körbe, hogy mik vannak, meg ezek a mai fiatalok, meg bezzeg az én időmben!

Valamilyen furcsa okból kifolyólag Tárnokon át kellett szállnunk, emiatt az egyik eszét vesztett diák elhagyta nagy becsben tartott 6(!) éves bőrdzsekijét! (Kérjük a tisztelt megtalálót, jelentkezzen a Vas utcában.) Ezután megérkeztünk Székesfehérvárra, ahol nyomtunk egy laza 45 perces hering partyt a buszon, amíg el nem értünk a táborig.

Itt már fellelhetők voltak ismerős arcok, és a tavalyiak már otthonosan mozogtak az újaknak még idegen környezetben. A szobaosztás már nem vett igénybe annyi időt, mint tavaly, még a várt veszekedés is elmaradt, és viszonylag gyorsan elfoglalhattuk a házakat, ki-ki a sajátját, jól összeszokott csapatokra osztva. A nagy házban a három bennfentes tanár, és a vendég diák-tanár foglalt helyet az alsó szinten, őket boldogították a fenti szinten elhelyezkedő "denevérek": a csapat leghangosabbjai, amely tulajdonságuk leginkább éjfél után mutatkozott meg.

Az első nap majdnem eseménytelenül telt, felvettük a pénzünket, az ökinket a bankban (akinek maradt tavalyról, illetve az újak is), aztán kipakoltunk, berendeztük a szobákat, telepakoltuk a szekrényt, rendeztünk egy csoportos éneklést, hogy a tábor megtudja: megérkezett a Széchenyi! Megtudták! Egyértelműen.

Másnap reggel egy darab kávéfőző és egy melegszendvics-sütő állt rendelkezésünkre, hogy felébresszük, majd megetessük a tanárokat, mert egyik eszközt sem tudták felügyelet nélkül kezelni. Nem baj, mert mi így szeretjük őket! Miután a tanárok és mi is kellőképpen felébredtünk, indulhatott a harc a vállalkozások sikerességéért. A bankban minimum 3 kilót izzadt ki mindenki. Elzsibbadtak az ujjaink, mire megtaláltuk a gépben, hogyan lehet bármit is csinálni, fájni kezdett a fejünk a levegő hiányától, ölni tudtunk volna egy szál cigiért és egy korty vízért, ezen kívül mesteri szintre fejlesztettük a sorban állás művészetét, ami viszont még a való életben is hasznunkra válhat, hiszen így működnek a való életben is a bankok, a közműszolgáltatók ügyfélszolgálatai is. Csak ott (előzetes elképzeléseink szerint) nem fulladunk bele a saját magunk és mások izzadtságába.

De megérte a sok szenvedés! Bejelentettük a vállalkozásainkat, vettünk fel hitelt, amelynek folyamatát még igen bölcs szüleinktől tanultuk, megvettük az alapanyagokat és kirohantunk "friss levegőt" szívni.  Az ételek csak lassan készültek, hiába próbált mindenki segíteni valamit, kevés volt az eszköz. Amíg valaki húst vágott, a másik a salátát aprította össze, a harmadik összerakta a rezsót és tésztát kevert (mert csak ő tudta, hogy kell), a negyedik pedig cigit töltött a dolgozóknak, illetve gondoskodott a folyamatos koffein-ellátásról. Eközben a tanárok végigsétálták a tábort (6-szor), majd leültek a padra és vígan tárgyalták az életet érintő nagy kérdéseket. Például, hogy mikor lesz kész a kaja. De mentségükre legyen mondva, fizettek érte.

De akik a késekkel munkálkodtak, dolguk végeztével csak hátradőltek és várták a csodát. Ekkor már "egy, csak egy legény van talpon e vidéken" üzemmódban voltunk, szegény srác azt sem tudta, hol áll a feje, mert a kaja összerakása egyemberes feladat volt és senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, nem akar-e leülni egy kicsit. Utólag is köszönjük a "GyrosMester"-nek! Miután mindenki jól bekajált és kiénekeltük magunkat másodjára is, várt volna a pihe puha ágy, de... Mindenki jegyezze meg jól: nem jó poén este 11-ig 10 percenként inni fél liter kávét, akármilyen fáradtak is vagyunk, mert majd csak akkor fogjuk érezni a hatást, mikor már aludnánk, csak ugye nem megy...

Na, olyan hajnali 3 körül végre sikerült álomra hajtanunk a fejünket, de csak miután beazonosítottuk, vajon kihez tartozik az alsó szintről felszűrődő, édes álmokat sejtető horkolás. (A hang forrását személyiségi jogok miatt titkoljuk. Rossz fényt vetne a tantestületre ennek nyilvánosságra kerülése.)

Másnap, vagyis inkább már aznap reggel minden kezdődött elölről: etetni-itatni a tanárokat és a csoporttársakat, majd újra kezdődött a harc az alapanyagokért, bár tanultunk előzőnapi hibáinkból és füzetből átalakult legyezőkkel, illetve másfél liter folyadékkal felszerelkezve csaptunk a lecsóba. A kezdeti sikereken felbuzdulva újra készült a gyros, és bár szűkösen voltunk azon az egy teraszon, csapatunk egy másik csoportja is folytatta a főzést, tészta készült, melyen volt sajt, tejföl, de a többit meg nem mondom, mert nem tudom, mi volt az a sárga, meg barna cucc rajta... De finom volt és senkihez nem kellett mentőt hívni! A közös főzőcskézés csodásan telt. Mindenkinek volt egy-egy sztorija, vicces hozzászólása, amellyel emelni lehetett az amúgy fárasztó meló közbeni hangulatot. Talán a jókedv volt az a különleges hozzávaló, ami minden adagba belekerült!

Mivel ez a harmadik nap volt, tudtuk, hogy másnap már csak pakolunk és megyünk, így szent elhatározásunk volt, hogy aznap este bizony kibulizzuk magunkat. Megbeszéltük, hogy kávét este 8 után már nem iszunk, és bár megvolt a remek hangulat, sokaknak böködte a csőrét a tény, hogy alkoholt nem fogyaszthatunk. Ennek pótlására került elő egy másfeles citromlé!!! És ha az ember nagyon hisz valamiben, az ugyebár meg is történik, tehát a negyedik feles CITROMLÉ után (nem győzöm hangsúlyozni a hülyeséget), már senki nem hitte el, hogy józanok vagyunk. Két-három házzal feljebb már arról beszéltek az aludni vágyó stréberek, hogy, idézem: "a denevéreket le kell lőni!". De mi megrészegülve a többnapos szabadság sokkoló érzésétől, nemigen törődtünk csendes kortársaink alvásigényével. Esni kezdett az eső, felhajtottunk még egy pohár citromlevet és tovább buliztunk. Majd szép lassan elkezdtünk besorolni a házba a tanárokhoz, illetve voltak, akik felmentek saját házaikba. Ez az este telt a legjobban: a tanárokkal közösen sztorizgattunk, iskoláról, életről, mindenféléről... Kártyáztunk nevettünk, ettünk, nevettünk, és ha nem mondtam volna, még nevettünk is!

Valamivel hajnali 4 után sikerült csak elaludnunk, amelynek következményeként 10-ig aludt a csapat nagy része. Ami csak azért volt rossz, mert a buszt délre vártuk, tehát maradt összesen 2 óránk reggelizni, kávézni, cigizni, bepakolni és nagyjából rendet rakni. Mindenki sürgött, forgott, a kis házak lakói lehozták már összekészített bőröndjeiket a nagyházba, ezzel is foglalva a helyet a még pakolóktól, de ez volt a parancs, meg hát "sok jó ember kis helyen is elfér"! Végül nagy nehezen összecipzáraztuk a táskáinkat, a felső szinten visszarendeztük az ágyakat, kitakarítottunk, sikeresen eldugítottuk a lefolyót és majdnem elhagytunk egy függönyt, de mindenki elindult a gyülekezőhelyre. Ekkor, miután mindenki rohamléptekben pakolt, hőn szeretett tanárnőnk közölte, hogy a busz valójában csak egy órakor érkezik. Semmi probléma! Várakozás közben már a következő találkozásokat terveztük, elővettük az elmúlt napok emlékeit, majd mikor egyet ütött az óra, előrementünk, hogy legyen helyünk a buszon... Eme terület bár fedetlen volt, az eső pedig szüntelenül esett, ez nem állított meg bennünket a helyszerzésért folytatott küzdelemben. A busz késett. A tábor fő-fő góréja színvonalasan belehajtott az árokba, ahonnan hősiesen kiemeltük az autót. Éljen a Széchenyi!! Ekkor jött a telefon, hogy a busz kint, az úton vár bennünket. Mi ekkor futni kezdtünk, nehogy valaki elfoglalja ülőhelyeinket, mely tettünket a sétálók meg is szólták... 45 percet álltak a buszon!!!  Ismét elérkeztünk Székesfehérvárra, ahol majdnem lekéstük a vonatot, mert ugye muszáj volt még venni egy üdítőt a Fornettiben! De szerencsére elértük, még helyünk is volt, így innentől kezdve már csak a haza utat tervezgettük. Sutyiban meghúztuk a végre visszakapott vodkát (!), megbüntették egyik társunkat, mert a táborban nem volt BKV automata bérletvétel céljára és jót röhögtünk a kaller szerencsétlen poénjain. Kelenföldön elhagytuk a vonatot, szépen néztünk a tanárokra, így megengedték (vagyis mi így akartuk érteni), hogy a pénteket otthon töltsük és mi örök hálát ígérünk nekik ezért! Elindultunk a lift felé, még útbaigazítottunk egy anyukát, aki egyik csapattagunkat kereste és mindenki elindult hazafelé. Visszafordulva még láttuk egymást a horizonton, hatalmas bőröndökkel!!

 

Rössler Réka 10/c 

E-napló

 

ALAPÍTVÁNY

Iskolánk alapítványa: Széchenyi 200 alapítvány. Kérjük, hogy amennyiben támogatni kívánja iskolánk diákjait, akkor az adója 1 %-át az alábbi adószámra utalja:

18004298-1-42

Bővebben...

 

Elérhetőségeink

Budapesti Gazdasági SZC Széchenyi István Kereskedelmi Szakgimnáziuma

1088 Budapest, Vas utca 9-11
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
telefon/fax: +36 1 338 4480
Igazgató: Jakab Szilvia
 
Gazdasági iroda: Bogáti Árpád
telefon: +36 1 338 4592 
E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.